Bakonyi körtúra az Úrkúti-őskarszt érintésével

 Egész sokáig vártunk vele, hogy belevessük magunkat a Bakony rengetegébe, pedig ez a túra már első pillanatra megfogott bennünket: ki hibázatatna érte, ha látott akár csak egyetlen képet is az Úrkúti-őskarsztról? Oké, nincs Grand Canyonunk, nincs Szlovák Paradicsomunk, de van helyette sok szép szurdokunk és más természeti csodáink. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen ez a szépséges természeti képződmény csak a túránk második felében, valahol 14 kilométer környékén kápráztatott el bennünket.

Az útvonalat a már megszokott Természetjáró appon találtuk, egy "hibája" volt számunkra, nem körtúra. Viszont szuperül körtúrává alakítható, hiszen a kezdő és a végpontot egy egyszerű aszfalt út köti össze. Annyi, hogy ezzel a 18.8 km-es kirándulás 20.8 km-ré növekedett. Szint viszont nem sok volt benne, össz-vissz 450 m, így inkább a hossza miatt jelentett kihívást.

Hiába keltünk aránylag korán, a túrát csak 10 körül kezdtük meg, hiszen majd' 2 órát kocsikáztunk az indulási pontkén szolgáló Sobri Jóska Kalandparkig. A parkolótól az útvonal eredeti startpontjáig érdekes utunk volt. A Városlődön keresztülvezető 2 km alatt a szegényes, leromlott viskók és a palotáknak is beillő ingatlanok 50 méterenként váltogatták egymást. A társadalmi szakadékok közötti töprengésünket csak a vonat menetrendszerű zakatolása, sőt, inkább dübörgése szakította meg, hiszen a vasúti sín közvetlenül a település mellett halad. Rejtély maradt számunkra, hogyan lehet olyan fülsiketítő zaj mellett élni a mindennapokat. Valószínűleg gyanús alakok benyomását keltettük (pedig az arcot takaró sál rajtunk sem volt), mivel ezen a rövid szakaszon háromszor is elhajtott mellettünk egy rendőrautó. Bizonyára ők is megkönnyebbültek, mikor rákanyarodtunk a Kálvária emelkedőjére, és elhagytuk a falujukat.

A beígért 14 fokot elég gyorsan elhagyta a hőmérő higanyszála, mi pedig egyértelműen túlöltöztünk, így igen gyorsan lekerült rólunk a pulóver. Gyakorlatilag egy szál pólóban lehetett túrázni november 1-én. Az utunk szép réteken keresztül vezetett, nem csodálkoztunk volna, ha piknikező embertömeget találunk. Szerencsére helyettük csak egy őzzel találkoztunk, aki kecsesen pattant fel napfürdőjéből, hogy aztán eltűnjön a szemünk elől.

Sajnos rajta kívül más állatokkal is összefutottunk: azt hittem, hogy a rovar hadsereget már magunk mögött hagytuk a november beköszöntével. Hát, tévedtem....egyes helyeken egy korty vízre sem tudtunk megállni, annyira elleptek minket. Máshol futásra kényszerültünk, így ismét ők diadalmaskodtak. :)

Az erdő természetesen gyönyörű volt. A lombok még ezer színben pompáznak, a lábunk pedig már avarszőnyegben gázolt. Viszont nagyon résen kellett lennünk: a levelek alatt sáros földréteg húzódott, így néhol gyorskorcsonyázókat meghazudtoló mozdulatokkal igyekeztünk átverekedni magunkat.

Maga az őskarszt fantasztikus volt, külön csoda, hogy pár percig kettesben élvezhettük a hangulatát. A lépcsőkön mindenki nagyon vigyázzon, sajnos nem egy deszka törött, vagy meglazult. A lenti részben jóval hűvösebb volt, így nyáron is szuper úticél lehet.

A visszafelé vezető utunkon rengeteg autó elment mellettünk (vagy ugyanaz a kettő oda-vissza?). Ilyenkor mindig kicsit sajnálkozunk, hogy a séta helyett sokan még itt sem hajlandóan kiszállni belőlük. 18-19 kilométertől már határozottan fáradtunk, így örültünk mikor visszaérkeztünk a kocsihoz. De mi ez a nyávogás? Egy fekete kiscica köszöntött minket, akivel annyira összebarátkoztunk, hogy még a csomagtartóba beugrott. De hiába a próbálkozás, és az én könyörgésem, Csabi hajthatatlan maradt, így nem gyarapodott a család....pedig adta volna magát, hogy halottak napján egy fekete cica minket válasszon új gazdáinak. :D