János-hegy, Hárs-hegy, Tündér-szikla

Mondhatni igen ritkán szoktunk a Budai-hegyekben kirándulni. Nem azért, mert csúnyábbnak tartanánk más helyeknél, hanem szimplán azért, mert hétvégenként annyi ember fordul meg a környéken, hogy az számunkra élvezhetetlenné teszi már a kirándulást. A pénteki szabadnappal eljött a mi időnk és ki is néztünk egy kilátókkal teli túrát. Az útvonal eredetileg a Libegő alsó állomásától indulna, de a vírushelyzet miatti ingyenes parkolás miatt, inkább a Szépjuhászné állomást választottuk kezdőpontként. Jó ötlet volt, mivel itt még volt szabad parkolóhely. Később lesétáltunk a Zugligeti úthoz, ahol bizony egy darab üres hely sem volt, sőt a Csiga útnál útépítés zajlott és még gyalog sem lehetett elmenni. 

Már nevettünk magunkon, amikor a kilátópontokban bővelkedő túránk első méterein láttuk, hogy az elmúlt hetekhez hasonlóan baromi nagy köd van. De úgy határoztunk, hogy mindegy, induljunk el. Jól döntöttünk!

Az S jelzésen felsétáltunk a Nagy-Hárs-Hegyen lévő Kaán Károly-kilátóhoz, de sok reményt nem fűztünk hozzá, hogy bármit is fogunk látni. Óvatosan felkapaszkodtunk a kilátóba, melynek lépcsői és korlátai elég jegesek voltak. Aztán jött az első meglepetés a túrán: felülről a jeges fák lélegzetelállító látványt nyújtottak. Alig győztünk körbecsúszkáni, hogy minden oldalra kilássunk. Nagyon király volt! 

Miután kinézelődtük itt magunkat elindultunk tovább. Hiába volt péntek délelőtt, a következő 10 percben azért jó néhány túrázóval találkoztunk. A Bátori barlang sajnos a lezárt bejáratával nem sok látnivalót ad útközben, így itt nem is töltöttünk el 1 percnél hosszabb időt.

A következő megállónknál, a Makovecz Imre kilátónál eddig még nem jártunk. A kb. 5 méteres magasságú kilátótól és az egész környéket fogva tartó köd miatt itt sem reméltünk nagy kilátást, de a Nagy-Hárs-Hegy felé meglepő módon egész jól el lehetett látni. Egy nagyon látványos fehér sáv húzódott végig a hegy tetején, ahol a fák lombkoronája meg volt fagyva.

Az S, a ZO és a Z+ jeleket követve beértünk a városba, a házak közé, ahol jó pár percen keresztül gyalogolni kellett, míg végül a Budakeszi úton átkelve újra az erdőbe jutottunk. Aztán egy útvonaltévesztés miatt letértünk az eredetileg tervezett útvonalról és a hurok másik ágán sétáltunk le a libegőhöz, ahol aztán belefutottunk a korábban említett útépítésbe. A büfénél szolgálatot teljesítő kolleginától kaptunk egy nagyon (fogalmazzunk úgy inkább, hogy) életunt "útbaigazítást", hogy az útfelbontás miatt merre is mehetnénk. Jobb híján ahol lejöttünk, visszamentünk a jelzésre... A kirándulás legszebb része csak ezután következett. 

Felkaptattunk a Tündér-sziklához, ami persze egész szép látvány, de a java csak ezután jött: miután kereszteztük a Jánoshegyi utat, a bokrok és a fák lombjai szó szerint egy jégréteget kaptak. Gyönyörű volt! Itt nagyon belassultunk, mert rengeteget fotóztunk és nézelődtünk. Nem csak mi voltunk ezzel így, gyakorlatilag a terepfutókon kívül mindenkit megállásra késztetett a látvány. A termoszunkban lévő forró tea ebben jégvilágban ismét jó szolgálatot tett. 

Eldöntöttük, hogy ha már feljöttünk, nézzünk ki az Erzsébet-kilátóról is, hátha az előző két kilátóhoz hasonlóan a köd ellenére itt is szerencsénk lesz. Szerencsénk volt :) Először is a szokásoshoz képest nem voltak sokan, ami azt jelentette, hogy 4-5 percig csak ketten voltunk fent. Sajnos a kinti lépcsők iszonyat jegesek voltak és a falba/korlátokba kapaszkodva tudtunk közlekedni rajtuk, de nagyon jó fotókat lehetett készíteni róluk, illetve a korlátokon lévő lakatokról is. A környék nem látszott a ködtől, de nem bántuk, mert nagyon menő képeket lőttünk. 

Innen már csak a P jelzésen lefelé kellett mennünk, hogy visszaérjünk a Szépjuhásznéra.