"Vár a Szajna s elrejt a Bakony"
Ady Endre "Páris, az én Bakonyom" című versében írt a Dunántúli-középhegység ezen részéről. A címben kiemelt egy sor tökéletesen lefesti legutóbbi túránkat: a vadregényes részek mellett a sűrű köd is azon volt, hogy tökéletesen elrejtsen minket. Ezeken a szürke napokon hihetetlennek tűnik, hogy máskor milyen gyönyörű panorámát élvezhetünk. A nyári izzadás pedig már rég elveszett az emlékezetünkben. :D
Ahogy az előző bejegyzésünkben is említettük, ez a túra már régóta a "majd egyszer" tábort erősítette. Egyrészt mert viszonylag hosszú, másrészt mert olyan extra panorámát nem tartogat, így sokszor más irányba csábultunk el, harmadrészt mert messze van. Két óra utazás oda, kettő vissza, későn pirkad, korán sötétedik, és este 8-ra egyébként is haza kell érni....Így sajnos nem élvezhettük az óra nélküli ébredés luxusát. Reggel 7-kor már a kocsiban ültünk és irány Vinye. Igen, a javasolt útvonallal kicsit trükköztünk, így nem az eredeti indulási pontként jelölt Porván tettük le a kocsit. Vinyén a büfénél rengeteg szabad hely volt, így nem kellett parkolót keresgélnünk.
Az indulási pont megváltoztatásával a túra legszebb részével kezdtünk, és körtúra révén, ezzel is fejeztük be. Alighogy betettük a lábunkat az erdőbe, rögtön a Cuha-patak völgyében találtuk magunkat.
A kirándulás ezen szakaszában többször kereszteztük a patakot. Szerencsére a vízbe ágyazódott kövek, sziklák és fatönkök aránylag stabil átkelési pontokkal szolgáltak, így megúsztuk száraz zoknikkal.
Meleg, napsütéses időben biztosan rengetegen keresik fel ezt a csodaszép völgyet, most azonban rajtunk kívül csak két emberrel találkoztunk, velük viszont a túra több pontján is összefutottunk, így gyanítjuk, hogy ugyanazt a fekvőnyolcast jártuk be mindannyian. :) A patakon kívül még egy érdekesség tette színesebbé ez első pár kilométert, ez pedig a Cuha-vasút. A híd, amely alatt utunk átvezet, Gubányi Károly, az egyik építésben résztvevő mérnök nevét viseli.
A patak völgyét elhagyva viszonylag eseménytelenül telt az utunk (már amennyire eseménytelen egy kirándulás... egyszerűen élveztük ez erdő csöndjét és a friss, csípős levegőt). A Porva-Csesznek vasútállomáshoz érkezve kicsit benéztük az útvonalat. Nem vészesen, de a nyolcas felső hurkát visszafelé kezdtük el megcsinálni. Elég nagy volt a sárdagonya, így végül nem mentünk teljesen vissza, végül is, csak az irány lett más, a bejárt út nem. Ezzel a benézéssel el is érkeztünk a legnehezebb szakaszunkhoz, ami kb. 20 méter volt, de szerintem 5 percet tuti eltöltöttünk vele. :D A küzdelem oka egy kidőlt fa volt, de az az óriási fajta, amin esélytelen volt átmászni a domboldalon, a sár-sípálya közepén. Úgyhogy mi kikerültük... felfelé..., hogy aztán snowboardosokat megszégyenítő - cseppet sem - kecses mozdulatokkal vergődjünk vissza a völgy aljába, keresztül a sártengeren. Jelentem, a nadrágunk feneke megúszta a mutatványt. A szára viszont nem. Tanulság: ha van nálatok kamásli és dagonya van, vegyétek fel már a túra elején, mert a felázott nadrágszár baromi kellemetlen 2 fok környékén.
A Porva-Vinye vasútállomástól Vinyéig és vissza tartó rész nem volt a kedvencünk. Ha a nyolcas alakot nem szeretnétek végigcsinálni, akkor inkább a másik felét javasoljuk. A felső hurokban rengeteget dagonyáztunk, ráadásul nem szép erdős részeken. Sokat kellett agyagos sárban, szántóföld mellett cuppognunk. Ott, abban a pár kilométerben szívem szerint visszafordultam volna... persze a természet itt is tartogatott szépségeket. Ilyenek voltak a megfagyott csipkebogyó bokrok, a jeges mező és a zúzmarás fű.
A vasútállomáshoz visszatérve egy darabig a már ismert úton haladtunk tovább, ez remek lehetőséget adott a második reggelink elfogyasztására. Az út innentől ismét erdősebb részeken vezetett. Elhaladtunk a Hódos-ér mellett, ahol személyesen győződhettünk meg róla, hogy miről kapta a nevét az aprócska patak.
Nem a hódok voltak az egyetlen élőlények, akik nyomát felfedeztük a kirándulás során. Ezen a túrán került sor második találkozásunkra egy vaddisznó családdal. Szerencsére most nem lett famászás a vége. Éppen megálltunk egy teára, Csabi vígan pakolászott velem szembe, mikor mögötte kb. 50 méterrel fekete árnyakat láttam kisorjázni a fák mellől. Kellett az agyamnak pár másodperc mire összerakta a képet. Legalább három nagy, és két kismalac tipegett elő szép sorban a fák közül. Elég messze voltak, és valószínűleg meghallottak minket, hiszen megálltak tisztes távolságban. Nem pánikoltunk be, de azért elhúztuk a csíkot.
Az erdő egyébként szokás szerint gyönyörű volt! Némely részen még őszi színekben pompázott az avar, de többször belefutottunk jeges ágakba, és szürke lombokba. A lepotyogott jégdarabok még őrizték a gallyak formáját, mi pedig ismét ámultunk és bámultunk a természet szépségén.
Bár a túra nem tartogatott sok szintemelkedés, hisz ez 677 méter volt csupán, mégis, régen voltunk már 20 kilométer feletti úton, így elcsigázottan de lelkileg feltöltődve értünk vissza a kocsihoz. Búcsúnkon a Bakonytól egy helyi lakos is tiszteletét tette. :)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése