Négy nap a Kaukázusban

 Úgy vagyok az életre szóló kalandokkal, hogy szívem szerint megosztanám mindenkivel. Aztán amint jön a kérdés, hogy „Na, milyen volt Grúzia?”, csak annyi csúszik ki a számon (rendkívül ütős kezdőmondatként), hogy „Csodálatosan szép!”. Ami persze közel sem fedi a valóságot. Igaz, szép volt, de ez a két szó messze nem közelíti meg azt az élményt, amit 4 nap vándorlás adott a Kaukázus mélyén. Húztam, halasztottam ezt a cikket, amíg lehetett, vártam, hátha leülepszik, szedegettem össze a gondolatokat a fejemben, aztán rájöttem, hogy áh! Úgysem tudom tökéletesen átadni. Szóval jöjjön egy kis visszatekintő az eddigi legnehezebb, de egyben legnagyobb kalandunkról.

Mit tudunk erről országról? Nem sokat, igaz? A térképen még csak-csak belövi az ember, és bár az utóbbi években mintha egyre többször dobná fel az internet, mint lehetséges úti célt, még mindig nem egy Horvátország. Grúzia, amely az egykori Szovjetunió egyik utódállama, Európához tartozik, de nem tagja az Európai Uniónak. Területe 70 000 m2 körüli, a lakossága pedig 3.7 millió fő (összehasonlításképpen: Magyarország területe ~93 000 m2, a lakossága pedig ~9.7 millió fő). De hagyjuk is a száraz adatokat, ha valaki erre kíváncsi, akkor a Wikipédia úgyis megmondja a tutit. 

Ennek a kis országnak a Tusheti nevű régiójába utaztunk, hogy elmerüljünk a hegyek világában. Maga az út nem volt rövid: Budapestről Kutaiszibe repültünk (ez 3 óra volt), majd onnan a helyi Volán busszal továbbrobogtunk a fővárosba, Tbiliszibe. Ide ugyan visszatértünk a trekking után, de először beszálltunk pár viharvertnek tűnő, négykerék-meghajtású terepjáróba. Ezekkel hosszú órákon keresztül zötykölődtünk először aszfalt, majd kanyargós hegyi utakon. Mit is mondhatnék  grúz vezetési kultúráról? :D Igazából elég hamar elengedtem, hogy aggódjak, mert gyorsan elkönyveltem, hogy most vagy meghalunk, vagy ha szerencsénk van, eljutunk a kiindulási helyünkig. A helyi sofőröket nem nagyon zavarja előzés közben olyasmi, hogy kanyar van, vagy jönnek szembe. A hepehupás utakon sokszor olyan tereptárgyakat kellett kerülgetnünk, mint a tehenek. Letérve az aszfaltról pedig szakadékokon, patakokon, vízesések alatt vezetett át az utunk, amit elég sok emlékhely kísért végig, olykor komplett családok kevésbé szerencsés utazásáról megemlékezve. Viszont a látvány már ekkor is lenyűgöző volt:

Grúz sofőrünknek hála épségben, enyhén kavargó gyomorral érkeztünk meg túránk kiindulópontjához, Dartloba. Első este még teljes kényelemben várhattuk a következő napot: a vendégházban ágy, zuhany, vacsora és WIFI is volt!

Nem kellett altatni senkit, főleg, hogy ekkor már több, mint 12 órája úton voltunk. Másnap aztán indult a buli!

Az útvonalunk így nézett ki: Dartlo-Girevi-Kvakhidi-rét-Atsunta-hágú-Khitodani-gerinc-Shatili. 4 nap, kicsit több, mint 63 km. A felosztás pedig így alakult napi szinten: 13.7 km, 13.56 km, 18 km, 18.4 km. Nem annyira vészes igaz? Viszont vegyünk figyelembe pár tényezőt: magunknak vittünk mindent. A ruhát, élelmet, vizet, sátrat (ezúton köszönöm Csabinak, hogy a sátor 2.6 kg-os súlyát végig ő cipelte). Olyan magasságokban mozogtunk , ami számunkra nem megszokott: az Atsunta-hágó valahol 3450-3500 m között van. Ráadásul ott is meleg nyár volt, szakadt rólunk a víz folyamatosan. Az alábbi térképen vékony zöld vonal jelzi az útvonalunkat:

Az első két nap egyébként nem volt vészes. Persze, volt benne szint, de szépen hullámzott a táj, a hivatalos leírás szerint is „csak” 400 és 900 méter emelkedést küzdöttünk le. Az utunkat csörgedező patak, lovak, békés tehenek és kevésbé békés pásztorkutyák kísérték végig. Mindkét este egy-egy réten táboroztunk le, a helyiek és állataik társaságában. Fejtünk tehenet, sütöttünk hacsapurit, minden békés volt.

Harmadik nap aztán megkaptuk az arcunkba a tutit....a legnehezebb részhez érkeztünk. Ha eddig azt hittük, milyen fasza kondiban vagyunk, azért kaptunk egy emlékeztető pofont a hegytől. Jött az átkelés az Atsunta-hágón. Ráadásul kevesebb vízvételi lehetőségre számíthattunk, így a táskánk súlyát erősen megnövelték a mindenhová bedugdosott, vízzel töltött PET palackok. Nem tudom, mi lett volna, ha nem túráznánk és edzenénk minden héten. Az biztos, hogy miután felértem a legmagasabb pontra, leküzdve több, mint 1000 méter szintemelkedést, még sokáig ültem és próbáltam összeszedni magam. Végig bottal haladtunk, de hiába döntöttem el, hogy oké, már nem állok meg, semmit nem ért. Nem voltunk rosszul, nem voltunk ájulás közeli állapotban, de iszonyatosan kimerültünk. A látvány a tetején? Beszéljenek a képek helyettem:

Persze itt még csak 10 km-nél jártunk, hátra volt 8 km ereszkedés. :D Mire elértük az aznapi táborhelyünket, senkit nem kellett alvásra biztatni. 

Mondanám, hogy ezek után az utolsó napi 18 km már móka és kacagás volt, de három ilyen nap után ez költői túlzás lenne. Viszont egy ilyen élménnyel, egy ilyen teljesítménnyel felvértezve már nyugodtabban, elégedettebben szemléltük a minket körülölelő hegyeket, és ismerősként üdvözöltük a patakot, amelynek visszatértünk a partjára. 

Mire elértük Shatilit, már csak egy kiadós vacsorára, és egy kis pihenésre vágytunk – és persze, hogy levehessük a bakancsokat. Az alacsony nyomáson érkező langyos víznél nagyobb luxust el sem tudtunk volna képzelni! Pedig volt: reggel nem máshol, mint Shatili legmagasabb teraszán élvezhettünk egy jó kapszulás kávét. 

Négy ilyen nap után visszatérni a fővárosba igazi sokk volt. Szerintem nem túlzás, ha azt mondom, hogy a társaság nagy része szívesebben maradt volna a hegyekben. 

Néhány egyéb tudnivaló:

Grúzia pénzneme a lari. Ezt kiutazáskor az ottani reptéren váltottunk, euróért cserébe.

A kiutazáshoz semmi extrára nem volt szükség: az angol nyelvű oltási igazolást viszont mindig kérték. Illetve mi csináltattunk útlevelet is, biztos, ami biztos.

A nemzeti parkba történő belépéskor, és annak elhagyásakor is jelentkezni kellett az útlevelekkel a helyi erőknél.

A grúz vendégszeretet nem kamu! A hegyekben 2000 méter körül, az utolsó magányos pásztor is meghívott minket teára! (A fővárosban aztán ennek a vendégszeretetnek sok jelét nem láttuk, de erről majd talán egy külön cikkben megemlékezünk.)

Ha nyáron mentek, akkor ne hagyjátok otthon az 50 faktoros naptejet!

Köszönjük a Wanderwellnek, hogy lehetővé tették ezt a kalandot! A két vezetőnknek, Dokinak és Daninak pedig a kedvességet, türelmet és kitartást, amivel a csoportot kezelték! 

Ha tovább kalandoznátok velünk Magyarország határain belül és kívül, kövessétek Insta oldalunkat!