A föld alatt és a fák felett: családi kirándulás a Bélai-Tátrában

Már egészen hozzászoktunk, hogy ha a Tátra felé vesszük az irányt, akkor az általában valamilyen (ugyan meseszép, de) megerőltető programot jelent. A Maga-Tátrában kezdtünk el ismerkedni a magashegyi túrázással, itt kerültünk először 2000 méter fölé is. Szeptemberben volt az első olyan hétvégénk, amikor nem valamilyen csúcs meghódítása vonzott minket Szlovákia északi részére, hanem egy kellemesen eltöltött, mégis izgalmakkal teli hétvége ígérete. 

Kivételesen nem a megszokott irodával, vagy a kialakult baráti társasággal utaztunk el, hanem Csabi anyukájával, és egy kisebb csoporttal kiegészülve. A cél nem más volt, mint a Bélai Cseppkőbarlang (Belianska jaskyna), és a Bachledkai Lombkorona tanösvény. Így gyakorlatilag egy nap alatt megjátuk a föld mélyét, és a fák fölötti régiót is. 

A kifelé vezető út eseménytelenül telt el. A hajnali indulás miatt már kora délelőtt kikászálódtunk a kisbuszunkból, hogy egy rövid séta után megérkezzünk a barlang 885 méteres magasságban kezdődő bejáratához. A csoportvezető megvette a jegyeket, majd egy rövidebb várakozás után bebocsájtást nyertünk a föld mélyébe. A csoportnak köszönhetően magyar nyelvű idegenvezetést is kaptunk, ami abból állt, hogy a különböző termekben a szlovák idegenvezető a mondandója után lejátszott nekünk egy felvételt a mi nyelvünkön is - persze csak a legfontosabb infókkal. Valahogy a szlovák rész mindig sokkal hosszabb volt. :D A belépés előtt fel kellett húznunk a maszkokat is, ami a barlang 5-6 fokos hőmérséklete miatt nem is esett nehezünkre. 

A látogatható útvonal nagyjából 1400 méter hosszú, a szintkülönbség 125 méter, amit több, mint 850 lépcső segítségével küzdöttünk le. A tempó természetesen nem volt megerőltető, hiszen az egymást követő termekben a főbb alakzatok mindegyikéhez tartozott egy-egy rövid magyarázat, sőt! Az utolsó teremben hangulatvilágítás és komolyzene idézte meg az ott tartott koncertek hangulatát. El is gondolkodtunk rajta, hogy milyen lehet csitt-fitti ruhában, a hidegben hallgatni egy zenekar előadását, miközben a nyakunkba folyamatosan hideg vízcseppek hullanak. Az ébrenlét garantált!

A barlangot bátran látogathatják azok is, akik enyhe klausztrofóbiával küzdenek (mint én), hiszen nem kell szűk helyeken csúszni-mászni. A kis föld alatti tavak, a vízesésként leomló, vagy éppen a tetőről csüngő cseppkövek pedig garantáltan elterelik a figyelmet az esetleges szorongásról, amit a fölöttünk tornyosuló sok-sok tonnányi kő és föld okozhat.

A barlang látogatása a cikk megírásakor felnőtteknek 10, diákoknak 5 euróba kerül. A fotózásért újabb 10 eurót kérnek el. Természetesen a barlangból kiérve, és a lefelé vezető, kb. 1 km hosszú tanösvény végén is van lehetőség hűtőmágnesek, képek, képeslapok vásárlására, ha valaki a séta közben a látványra szeretne koncentrálni, és nem a fényképezőgépet (vagy a mobil kameráját) kattogtatni.

Miután felértünk a barlangból, nem álltunk meg az emelkedéssel. Egy rövid utazás után megérkeztünk a lombkorona tanösvényhez vezető felvonó aljához. Itt még nem is sejtettük, hogy milyen izgalmak várnak ránk a tervezetten kívül... Fefelé még semmi gond nem volt a kabinos libegővel. Felérve örömmel konstatáltuk, hogy nemcsak maga a lombkorona tanösvény, de egy magas kilátótorony és egy étterem is helyet kapott a csúcson, így kellemes délutánnak néztünk elébe.

A folyamatosan, 24 méteres magasságig emelkedő kombkorona ösvény 1234 méter hosszan vezet minket a fák lombjai között. Különleges élmény, amely közben az ember néha el is feledkezik róla, hogy milyen magasan jár. Beleképzelhetjük magunkat az eredi állatok helyébe, akiknek mindennapos az ágak közötti élet. 

A "kör" közben több állomás szakítja meg az utat, ahol vékony pallókon, kisebb akadályokon átjutva kapunk játékos ismertetőt az erdei mindennapokról. Ha nem lenne elég izgalmas maga a magasság, akkor ezek a kis feldatot még jobban feldobják az egészet.

Leérve a fák lombja közül még nem volt vége izgalmaknak, hiszen az út végén egy nagy torony várt minket. Azt hittem sosem érünk fel a 32 méter magas toronyra... csak mentünk körbe-körbe-körbe, és valahogy még mindig baromi messze volt a teteje! Közben felfelé tekintgetve felfedeztük, hogy a torony közepére egy háló van kifeszítve! 

Alig vártam, hogy csatlakozva a többi emberhez, és is peckesen átsétáhassak rajta! Na persze, meg ahogy én azt elképzeltem.... Csabiék arra értek fel, hogy a háló szélén ülök percek óta, és erősen szugerálom, miközben gyűjtöm és gyűjtöm az időközben elpárolgott bátorságomat. Persze a segítség sosincs távol: Csabi kézen fogott, és átvezetett a kör másik oldalára. Innentől már gyűjtöttem annyi elszántságot, hogy pár egyéni kép erejéig kiültem a háló szélére. Higyjétek el, a képek nem adják vissza azt a bizonytalan érzést, erős háló ide, vagy oda.... A torony tetejéről a bátrabbak egy kacskaringós csúszdán is visszatérhetnek a földre.

Még bőven volt időnk a találkozóig, így végre a kései ebédünket is el tudtuk fogyasztani az étteremben, miután beszereztük az elmaradhatatlan hűtőmágneseket. És, amit én is nehezen hinnék el, ha nem velem történik: itt ettem az eddigi legjobb gőzgombócomat! A tészta puha és finom, a lekvár édes és meleg, nem kisspórolt, a sodó pedig krémes...hm, összefut a nyám a számban, ha rágondolok. A kofolás koccintáskor még nem sejtettük, hogy a nap végére más is befigyel majd a vidámságon kívül.

Történt ugyanis, hogy lefelé menet megállt a felvonó. Vártunk, vártunk, de a hányingertkeltő enyhe ringatózáson kívül nem történt semmi. Úgy 15-20 perc után kezdtük megunni, és éppen a központi számot próbáltam kikeresni a telefonomban, hogy megérdeklődjem, készüljünk itteni éjszakára, vagy leszednek minket valahogy.... amikor lassan, nagyon lassan megindultunk lefelé. Itt a felfelé tartó kabinokban már nem láttunk senkit, így gyanítottuk, hogy valami nagyobb meghibásodásról van szó. Leérve, a libegő fordulójában nem nyíltak ki az ajtók. A szlovák segtítő a saját nyelvén utasítgatásokat kiabálva próbálta kipajszerolni, nem sok sikerrel. Már fordultunk rá a felfelé vezető útra (de jó, még egy kör...), amikor végre kinyílt az ajtó, és megszabadultunk.

Sajnos a csapatunknak csak kisebb része ért le a hiba előtt, sokan fent ragadtak. Nekik gyalog kellett lejönniük, ami plusz egy óra várakozást jelentett a parkolóban. Bár ez még mindig jobb, mintha a felvonóban pánikoltak volna, ugye?

Mondanám, hogy inenntől már sétagalopp volt hazafelé, de nem így történt. Magyarországra érve egy autó nagy elánnal kielőzött minket, majd pár méter múlva erős fékezéssel tudtunk csak kikerülni. Történt ugyanis, hogy elcsapott egy giga nagy vaddisznót. Az állat rögtön elpusztult, a teteme az árokban kötött ki. Az autó totálkáros lett. Szerencsére személyi sérülés nem történt, az autót vezető szlovák hölgy ijedten, de épségben szállt ki. Részemről sajnáltam a malacot, sajnáltam az autót, de azért örültem, hogy a felvonós incidens után nem mi kerültünk ebbe a slamasztikába. A rendőrség érkeztét már nem vártuk meg, enyhe rémülettel, de csillapodó pulzussal indultunk tovább, és értünk haza jópár órával később.

Egy szó, mint száz: a barlang és a lombkorona tanösvény meglátogatása simán belefér egy napba. Fizikailag nem megerőltető, így idősekkel vagy gyerekekkel is tök jó kis program! A felvonóba azért vigyetek magatokkal egy szelet csokit, meg egy kis vizet! :D