A Mókus őrs kalandjai - 1. rész

Ha grandiózus kezdést szeretnék ennek a bejegyzésnek adni, akkor úgy indítanám, hogy az egész Grúziában kezdődött... de tényleg így történt. Az ottani trekking túránk során szerencsére elég sok jó fej útitársunk volt, akik még jobban feldobták az egyébként is kalandos utat. A reptéri búcsúzáskor mondogattuk is, hogy jó lenne még találkozni és persze együtt túrázni. 

Bő két hónappal később szerencsére ez össze is jött, irány a Magas-Tátra! Fő felbujtónk és szervezőnk Erika volt, aki már nagyon sokszor járt a környéken, így csak sorolta a lehetőségeket és hamar küldte is a hétvégényi programot. Orsinak és Tamásnak is jó volt a kitűzött időpont, így pikk-pakk azon kaptuk magunkat, hogy hoppá gyorsan még Eurót kell váltanunk és meg kell csinálnunk a szlovákiai regisztrációt. Nagyon vártuk a kirándulást és az újbóli találkozást, de szokás szerint az indulást megelőző napokban rengeteg melója volt mindkettőnknek, így kb. csütörtökön rutinból vásároltunk némi kaját és dobáltuk be a cuccainkat a táskába. Péntek délután elhúzódtak a megbeszéléseink, így csak 16 óra után tudtunk elindulni. Persze nézegettem az előző napokban, hogy 4 óra 10 perc alatt simán ki lehet érni Kakaslomnicra, ahol a szállásunk volt. Sima liba. Ja... a péntek délután az egy másik univerzum. Szó szerint. A GPS kapásból úgy indított, hogy 5 óra a legrövidebb útvonal. Az M0-on aztán elég sokat álldogáltunk egy helyben, így bőven tudtam nézegetni az alternatív útvonalakat, melyek a teljesen beállt M3-ast is elkerülik. 

Egy szónak is száz a vége, olyan kacifántos útvonalakon jutottunk el Hatvanig, amin még az életben nem jártam :-) de legalább kint voltunk a dugóból és csapathattuk a határ felé. Kazincbarcikán még kinyújtóztunk, tankoltunk és elmajszoltuk a szendóinkat. Ééés megérkeztünk a határra, ahol mi voltunk a negyedik autó. Az első személyautóba benéztek és kapásból intettek, hogy menjen tovább. A második egy platós volt, ugyan ez történt. Na mondom, hamar átjutunk. Az előttünk lévő durván leharcolt verdában egy ötfős kőműves brigád ült, tőlük elkérték a papírokat, és természetesen tőlünk is... Hát, ezek szerint nem voltunk túl kipihentek ahhoz, hogy a face control-on csak úgy átcsússzunk. :D

Valamiért volt egy olyan kósza gondolatom, hogy kb. sötétedésre fogunk megérkezni. Nyilván még a nagyobb hegyek előtt ránk sötétedett, így a szerpentineken való átkeléskor már a kocsi összes lámpája világított, hogy rendesen lehessen látni a felbombázott utat. Szerencsére a forgalom elég gyér volt. Aztán a semmiből majdnem elütöttünk egy baglyot. Ő is álmos lehetett, mert úgy gondolta, hogy jó ötlet a szélvédő magasságában repkedni. Kb. ötszáz méter múlva egy nyuszi szaladt át előttünk az úton. Három kilivel később, az egyik kanyar után 4-5 szarvas álldogált az út szélén. Ennek kifejezetten örültem, hogy még nem a násztáncot járták :D Én már titokban számítottam rá, hogy a következő kanyarban már egy medve is előbukkan, de több állatunk nem volt. Az igazán vicces az volt, hogy a többiek Debrecenből indultak, de egy perc különbséggel írta a megérkezésünket a tervező. Végül is kettő lett... 

Jó volt újra látni a többieket, de hamar arra jutottunk, hogy sötét is van, hideg is van, mi lenne, ha bent a házban folytatnánk? Ha őszinte akarok lenni, akkor a következő jó tíz percünk arról szólt, hogy hogyan fogunk bejutni egy szlovák szállásadó kurtán megfogalmazott, nem túl angolos sms üzenete alapján. Igazi kincskeresés volt, komolyan: kaptunk egy kódot, ami nyitja a "dobozt". Két kör után végül is megtaláltuk a hátsó ajtó mellett  a "dobozt", ami elég jól, kb. egy csengőnek volt álcázva és egy nagyon spéci számzáras (igen, mint a bőröndöknek) felülete volt, ami aztán kiadta a kulcsot. A szállás nagyon tágas és felszerelt volt. Gyorsan felpakoltunk, megvacsiztunk és még beszélgettünk egy kicsit. A tervünk reggelre az volt, hogy korán kelünk, és egy darabon az első felvonóval felmegyünk, hogy elkerüljük a tömeget, ezért el is vonultunk aludni. 

A reggeli korán kelést nagyban ellensúlyozta a konyhából elénk táruló kilátás: a szomszédos házak fölött a Gerlachfalvi-csúcs és a Lomnici-csúcs magasodott. Na az ilyen látványra sajnos előjön belőlem az amatőr fényképész és alvócuccban már rohantam is ki az erkélyre mint a bolond.

Gyors reggelizés és készülődés után kocsiba pattantunk és elindultunk Ótátrafüred felé. A parkolóban jött egy kellemetlen meglepetés: a soft kulacsomat sz@rul zártam le, így mind az ötünk cuccát valamennyire eláztattam. Csodás, hogy három deci vízzel mennyi mindent el lehet érni. :)

A parkolóban és a lanovka felé egyre sűrűbben kezdtek szállingózni az emberek, így megnyújtottuk a lépteinket. Közben ment előttünk egy néni, akinek majdnem kiesett a tárcája a táskájából. A jó cserkészek ott segítenek, ahol tudnak. Kár, hogy kívülről pont úgy tűnt, mintha ki akartuk volna fosztani :D Kis sorban állás a jegyekért, aztán meg is indultunk a felvonó felé. Egy kis reggeli tolakodás után bezsúpoltuk magunkat a lanovkába. Közben megállapítottam, hogy jól elszoktam a maszk használattól otthon, mert 10 perc után már minden bajom volt benne. 

A siklóval hamar felértünk a Tarajkára (Hrebienok), így 1285 méterről kezdhettük meg utunkat. Mivel tényleg többen voltak a környéken, mint az számunkra kényelmes volt, ezért itt is egy kicsit sietősen indultunk meg egészen amíg le nem csaptunk a kék jelzésre balra (szerencsére a többiek se szeretik annyira a nyüzsgést :D).

Jóval kevesebb emberrel és szebb kilátással folytattuk utunkat a Hosszú-tavi menedékház (Zbojnícka chata) felé. A fényképezőgépek, mobilok egyre gyakrabban kerültek elő, ahogy a fenyvesek közül már a törpefenyő közé értünk. Ezzel párhuzamosan aztán a kövek is egyre nagyobbak lettek a lábunk alatt. Tényleg, csak azt tudom mondani, hogy a fotók sosem adják vissza a hangulatot, ezt látni kell! 

Tíz órakor már korgott a gyomrom, de szerencsére nem voltunk messze a menedékháztól. Egyre többet beszélgettünk káposztalevesekről és egyéb finomságokról. Meg is fogadtuk, hogy ha felérünk, tuti beverünk egy-egy korsó Kofolát, party-hard jelleggel. Imáink hamar meghallgatásra kerültek, így fél órával később az asztalon gőzölgött előttem a nagy adag káposztaleves valamint a kolbász mustárral és tormával. Kellemesen jól is laktam volna, de Bea két akkora gőzgombócot kapott, hogy az egyiket kapásból rám is hagyta, így a végén már majdnem kidurrantam én is.

A korai ebéd után még néhány fotót lőttünk a ház fölötti részen, aztán nekiugrottunk az utunk következő szakaszának a Rovátka-hágó (Sedlo Prielom) felé. Beszélgetés közben egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy oké, hogy felfelé megyünk, de hol a jelzés? "Ott lent még megvolt, arra fent pedig vannak emberek." Számomra ez volt a túra egyik legviccesebb része, ahogy néha négykézláb mászkálva a nagyobb kövek között próbáltuk megtalálni az utat. Aztán a felfelé út még kalandosabb és meredekebb lett. A morzsalékos szakaszon túljutva fel is értünk 2288 méter magasra. A keskeny hágón átnézve a látvány igen brutál volt: a túloldali csúcsok éppen felhőbe burkolóztak. 

Pár percet el tudtunk fent tölteni, mert az utánunk jövők még le voltak maradva. Aztán megkezdtük az ereszkedést a láncok mentén. Tamásról kiderült, hogy nem véletlenül kapta a "Zerge" becenevet. :) Sikeresen és egyben leértünk egy falépcső aljára, ami a Lengyel-nyereg (Polsky hreben) felé vitt. Miután a lépcsőn is feljutottunk, már indultunk is a Kis-Viszóka (Vychodná Výsoká) felé, amiből konkrétan semmi nem látszott a felhők miatt :) Azt láttam, hogy meredek lesz, de arra nem gondoltam, hogy ismét mászni fogok. Jó kis kaptatóról van szó, nem is annyira nehéz megmászni, de sokszor alternatív útvonalra kényszerültünk a lefelé jövő tömeg miatt. Bea és Orsi kilőtték a rakétákat (imádják a tömeget, na), én Erikával és Tamással követtem őket kicsit lemaradva. Tamást követve mondjuk nekem könnyebb volt, mert igen jól találta meg azokat a bizonyos zergecsapásokat :D

A csúcs végül is 2429 méteren volt, ahonnan a felhők miatt kb. először semmit sem láttunk. Pár perccel később a szélnek köszönhetően itt-ott már egész jól lehetett látni. Kis pihi, csúcsfotók, csúcskeksz. A lefelé út még kalandosabbra sikerült számomra, ugyanis néhány insta-huszár miatt leszakadtam a többiektől és persze utat tévesztettem. Mentem volna lefelé, de az egyik szikla alatt nem volt semmi csak 1-200 méterrel lejjebb. A mögöttem jövő két felvidéki srácnak jeleztem, hogy ezt bizony elszabtam, szerintem keressük meg a jó utat (na jó, a történeti hűség kedvéért: nem egészen ezeket a szavakat használtam, de a lényege ez volt). Végül is csak visszaértem egyben :D

Miután újra egyesültünk jöttünk rá, hogy hiába haladtunk a nyeregig nagyon jól, egy kicsit meg kell nyomni majd lefelé, mert kezdünk megcsúszni a betervezett idővel. Igen ám, de ki számított rá, hogy az úton még mennyi fotózni való élőlénnyel fogunk találkozni. Az egész egy törpe csivavával kezdődött, aztán egy zergecsordával folytatódott. Aztán csak leértünk a Sziléziai menedékházhoz, ahol némi technikai/csoki szünet után kicsit sietősebben folytattuk utunkat visszafelé. 

A vége 20.5 km lett 1290 méter szintemelkedéssel. Nagyon jó kör volt! Tényleg csak ajánlani tudom mindenkinek, akiben megvan a kellő lépésbiztonság és nem fél a láncos részektől. (Néha ezek szerintem egy kicsit indokolatlanul hosszúra voltak eresztve) 

A szállásra való visszatérés előtt még volt egy nagyon fontos elintéznivalónk: a SZUPERMARKET, ahol fel tudtuk tölteni tea (nem Lipton, Tátra... :D) és Kofola készleteinket. Kocsiba be, szállásra fel, zuhi, vacsi. Evés után folytatódott a jó hangulat. Hogy, hogy nem, a boltban mindenki  spontán felszerelkezett kis kiszerelésű Tátra teákkal is, így nem is telhetett volna másképp az este, mint egy rögtönzött teakóstolóval. 

Másnap csak hétkor keltünk. Komótos reggeli és pakolás után a tegnapi túránk levezetéseként Dedinky felé vettük az irányt, ahol egy rövid bevezető rész után egy kis szurdoktúrát nyomtunk. Jó kis létrákkal és pallókkal kiépített útvonalról van szó, ezt a helyet is érdemes szerintem meglátogatni! A tetőre felérve jött az extra meglepetés, egy menedékház melletti réten egy cica sétálgatott. Micsoda szerencse, hogy az ország top 3 cicabarátja épp velünk volt, így megkezdődött a becserkészés: a Fátrában és Grúziában korábban begyakorolt és összehangolt mozdulatokkal próbálták agyonsimogatni a makkát. Ám nagy meglepetésre első körben az inkább meggondolta magát. :D A rét túloldalán voltak még egyéb cukiságok, pl. egy kecskekölyök, akit lehetett tenyérből etetni és simogatni is. Kell ennél több? 

Igen, kell! Méghozzá egy jó ebéd a hazaút előtt. Dedinky-ben találtunk pár vendéglátóipari egységet, de az elsőben nem volt étkezési lehetőség, a második egy kommersz pizzéria volt, ahol semmilyen helyi ételt nem szolgáltak fel. Már készültünk látványosan éhen halni, amikor felbukkant az étterem, ahol bryndzové halušky is kapható (nyilván Kofolával, mert vezetünk). A rendelés felvétele egyszerűen és kedvesen ment, de amikor fokhagymaleves helyett gulyást hoztak, na ott volt egy apróbb határvillongás Bea és az angolul elfelejtő és német vezényszavakat vakkantó pincérnő között. Bea nyert, mint mindig! Tanulság, hogy a fényképes étlappal történő hadonászásban kezdünk egész jók lenni :D 

Egyébként ezt leszámítva jó hangulatban ebédeltünk.  A kaja jó volt, a társaság meg a legjobb! 

A parkolóban még elbúcsúztunk a többiektől, ahol már elkezdtük szőni az őszi terveket. Reméljük, hogy minél hamarabb folytatjuk ebben a körben!