Kirgiz kalandok, avagy miért került a fejetlen kecske az autógumiba?

Idén júliusban a grúziai túránk során már súroltuk Ázsia határát, de életemben először augusztusban tettem ki a lábam az öreg kontinensről. A Turkish Airlines gépe (Isztambulon keresztül) egészen Kirgizisztánig repített minket. Kirgizisztánig? Kérdezik, vagy csak gondolják sokan. De minek? Ha a képek nem győztek volna meg mindenkit arról, hogy mennyi felfedeznivaló van ebben az európaiak számára nagyrészt ismeretlen országban, jöjjön 8 ok, ami miatt egy másodpercig sem bántuk meg ezt a csodás utazást.

Turizmus

Vagyis inkább annak hiánya. Hivatalos adatokat nem kerestem, így nem tudom, hogy évente hányan látogatják meg ezt az országot, és hogy a COVID mennyire tett be neki. Azt viszont láttam és tapasztaltam, hogy a turizmus szele még nem söpört annyira végig rajta, mint az európai országokon. Persze ez pár év múlva szinte biztos, hogy megváltozik, de ebben a járványból még nem teljesen felgyógyult évben sehol nem volt tömeg, nyugodtan élvezhettük az utat.

Emberek

Kizárólag pozitív tapasztalatokról tudok beszámolni. A csapatunkhoz tartozó kirgiz vezetőnk, a „segédje”, a sofőrök, a teherhordók mind-mind ott segítettek, ahol tudtak. Bár szavakkal nem mindig tudtunk kommunikálni, ott voltak helyette a mosolyok, a cinkos összenézések, a nevetések vagy éppen az esti éneklések.  

Az éttermekben kedvesen fogadtak minket, és a legeldugottabb szálláson is mindig volt megoldás a problémákra, például ha egy béka inváziótól szenvedő jurtából be kellett menekülni a házba. 

A folklór esten fellépő családon nagypapától unokáig érződött a zene szeretete és sugárzott róluk a kultúra átadása közben érzett büszkeség. 

Ételek és italok

Jó, nem kifejezetten nekem való a kirgiz konyha. :D Bár a kumisz nem lett a kedvenc italom, mégis különleges élményként éltem meg, hogy nem egy boltban, palackban kellett megvásárolnom az erjesztett kancatejből készült italt, hanem meglátogathattunk egy jurtában élő családot, akik maguk gyártják ezt a különlegességet. 

Az ételek leginkább azoknak kedveztek akik bármilyen, négylábúakból készült húst megesznek. Így lehetett kóstolni lóhúsos spagettit, birka saslikot, báránysültet. Nyugodjon meg mindenki, a csoportunkban lévő vegák is túlélték a túrát! Azért bevallom, hogy utolsó este az étteremben már csak egy salátát kértem, a gyomromnak pont elég volt tíz nap a kirgiz konyha örömeiből. Még valami: édesszájúak előnyben! A reggelitől az ebéden át a vacsoráig az asztal (vagy jurtákban és sátrakban a föld) mindig rogyásig volt pakolva cukorkákkal, lekvárral, palacsintával, kekszekkel. Szerintem mindenki hízott a túra közben. :D

Jurta

Annyira vártam már ezt az élményt, és nem kellett csalódnom! Aludtunk hagyományos jurtában, ahol heten és kilencen forgolódtunk egymás mellett, és modernebb verzióban is, ahol ágyakon hajthattuk álomra a fejünket. Sőt, egyik nap meglátogattunk egy nemezkészítő műhelyt is, ahol bepillantást nyerhettünk ebbe a cseppet sem könnyű és rövid folyamatba.

Kok boru

Igen, tudom, ez nem mindenkinek tetszett volna. A Song-Kul partján, visszaérve a lovaglásból egy különleges bemutató fogadott minket. Miután megcsodálhattuk, hogy vágtató lóról hogyan vesznek fel egy pénzérme méretű tárgyat a földről, kezdetét vette az egyik fő kirgiz sport, a kok boru. Ez hasonlít a lovaspólóra...legalábbis annyiban, hogy lovon játszik egymás ellen két csapat. Csak itt nem labdát kell eljuttatni egymás kapujába, hanem egy fejetlen és lábatlan kecske vagy birka tetemet egy autógumiba. Játék közben nem kímélik sem egymást, sem a lovakat, hiszen egy „kapura” játsszák, így mindkét csapat minden áron megpróbálja megakadályozni a pontszerzésben a másikat. A bemutató közben nem sérült meg senki. Csak a kecske. Akiből aztán vacsora lett.

Tavak

A kanadai Nagy-tavakat mindenki ismeri, nem úgy, mint a kirgizeket. Csodaszép tavakat láttunk! Kezdve a Kol-Ükökkel, amelyhez havas esőben értünk fel, így nem sokat tudtunk a partján időzni. A Song-Kul partján az utazás legszebb élményét éltem át, mikor lovastúrára indultunk. Az Issyk-Kul méretei lenyűgözőek, mintha tengerparton állna az ember! Az Ala-Kul pedig 3500 méteren olyan színfoltot jelent a hegyek világában, amit alig tud feldolgozni az ember szeme. Ezeken kívül ott van még a kis sós tó, amelynek fekete iszapja rendkívüli hatással van az ember bőrére: nemcsak fiatalítja, de mire az ember lekaparja magáról, szépen le is radírozza. :D

Sziklák és kanyonok

Már az a mini-kanyon is lenyűgöző volt, ahol éppen csak megálltunk egy ki sétára. A Skazka-kanyonban (Mese-kanyon) úgy érezheti magát az ember, mintha a Grand Canyonban, vagy a Marson járna. A vörös sziklák következő gyönyörű példája a Jeti Ögüz, amely a nevét arról kapta, hogy olyan, mintha hét bika kővé dermedve várná az idők végezetét. Hihetetlen színorgia!

Ha már szóba jöttek a sziklák: érdemes elmerengeni a sziklarajzokat tartalmazó mezőn, ahol a szinte fel sem tudjuk fogni, mennyire régiek azok a rajzok, amelyek állatokat, többek között a marco-polo kecskét ábrázolják. A kőből készült balbalokat nézegetve elgondolkodhatunk rajta, hogy milyen ember lehetett az, akire emlékeznek vele, hiszen minden szobor arca más, tükrözve az elhunyt személyiségét.

Kihívás

Utoljára hagytam azt, ami az egyik legnagyobb motivációt jelentette nekünk.

A kihívásnak több fajtája létezik: az egyik, amikor nem fizikailag vagyunk próbára téve, hanem más módon mozdulunk ki a határaink közül. Ilyen élmény lehet a kumisz, a lóhúsos spagetti megkóstolása, vagy éppen a jurtában alvás többedmagunkkal.

A másik fajtája az, amikor a testi (és sokszor közben a mentális) erőnk van próbára téve. Ilyen élményekből is bőven juthat annak, aki Kirgizisztánba látogat. Nekünk ezt egy 1.5 és egy 3 napos trekking túra jelentette. A 1.5 nap alatt Kochkor városából sétáltunk fel a Kol-Ükökhöz, 3000 méteres magasságba. Közben este jurtában aludtunk. Megküzdöttünk az emelkedéssel, a hideg estével, a hóval és az esővel. Elhiszitek, hogy szuper volt? 

A 3 napos trekking során elértük az eddigi legnagyobb magasságunkat: átkeltünk a 3928 méteres Ala-Kul-hágón! Nem volt könnyű túra, hiszen rengeteg szintet le kellett küzdenünk, és a magasságot is bizony már megérezte a szervezetünk. Első nap 3000 méteren sátraztunk, reggel elindultunk a csúcsig, majd jött az ereszkedés, egy este jurtában, és még egy fél napnyi ereszkedés. Közben a kilátás és a sikeres teljesítés miatt érzett büszkeség persze megfizethetetlen volt! 

Végezetül engedjetek meg egy rövid köszönetnyilvánítást: nagyon hálásak vagyunk a Wanderwellnek, hogy összehozták ezt az utat! Nem éreztük volna ilyen jól magunkat a magyar és a kirgiz vezetőnk nélkül, és persze azok nélkül sem, akik segítették a csoportot: így nagy köszönet a sofőröknek, akik kisbusztól UAZ-on keresztül mindent és mindenhol elvezettek, és a teherhordóknak is, akik simán elvinnék egy terepfutóverseny dobogóját, akármekkora pakkal.

Mi pedig folytatjuk a kalandozást Magyarországon kívül és belül! Tartsatok velünk Instán is!