Gyömbér, Chopok, Derese - nem tréfa a fele se! (Gerinctúra az Alacsony-Tátrában)

Azon bátor olvasókat szeretném gyorsan megnyugtatni, akik a fenti cím ellenére mégis a folytatásra kattintottak, hogy a továbbiakban egy teljesen átlagos beszámolót olvashatnak az első Alacsony-Tátrás gerinctúránkról:

Úgy voltunk vele, hogy január közepén már jó lenne "valahova" menni. Nyilván időközben jártuk az országot és nagyon szép helyeket fedeztünk fel, de azért északi szomszédunk kétezer méter feletti hegyei mindig is hívogatnak (...főleg, hogy a közösségi médiában szinte naponta jönnek a fotók, amelyek azt bizonygatják, hogy az itthoni csúcsokról "milyen jól látható a Tátra". Még akkor is, ha mi aznap nagyjából 17 méteres látótávolsággal küzdünk a ködben.)

A WanderWell szerencsére pont jól időzítette ezt a hétvégi programot, amire nagy örömünkre egy kedves ismerősünk is eljött, mert ő is szeretett volna már valahova menni :)

Korán keltünk, mivel reggel 7-kor volt a találkozó a Nyugatinál. Na itt már majdnem sokkot kaptam, mivel a környék hemzsegett a teljes túrafelszerelésben parádézó emberektől (~30 fő). Mákunk volt, mivel hamar kiderült, hogy valami börzsönyi eseményre várakoznak (ebből is látszik, hogy a tömeget még mindig nem szeretem). 

Egész kényelmesen, egy pihenővel, már 11 előtt kiértünk a Tangroska parkolóba. Nyilván néztük az időjárás előrejelzéseket, amik egész konkrétan jelezték, hogy hideg lesz szombaton (a minimum -10°C, az erős szél miatt akár -16°C is lehet a hőérzet), de amikor a fűtött kocsi ajtaja kinyílt, akkor reflexből csuktuk is be. Gyorsan megszavaztuk, hogy amíg a többiek összeszedik a cuccaikat és öltöznek, mi addig tök jól elüldögélünk még a melegben. 

Létszám- és csúszásgátló-ellenőrzés után átbeszéltük a következő két nap forgatókönyvét, majd nekivágtunk a jeges hó birodalmának. Kb. 30 méteren belül egyértelműen kiderült, hogy ezen a letaposott és lesíelt havon hómacska nélkül hamar kórház lenne a trip következő állomása. Az enyémet még előző karácsonyra kaptam, de eddig sajnos nem volt lehetőségem kipróbálni. Röviden összefoglalva: nagyon bevált, egyáltalán nem csúszkáltam és a lábamról sem akart lejönni, mint a korábbi típus!

Az első célpontunk egyben az esti szállásunk helyszíne, az 1728 méteren lévő Stefánika-menedékház volt. Szép idő kísért minket, mivel az erős szél elfújta a környékről a felhőket, ami miatt gyakran kellett váltogatnom a ruhákat, mert hol melegem volt egy aláöltözetben is, hol fel kellett vennem még két réteget, mert túl hidegen fújt :D 

Nagyjából 1.5 óra alatt felértünk a menedékházhoz, ahol várnunk kellett még a többiekre és a becsekkolásra. Közben különböző dolgokkal múlattuk az időt: a vacsi és a másnapi reggeli menüje fölött brainstorming-oltunk, hogy mit is együnk a következő 16 órában, illetve a menedékház teherhordó ranglistáját elemeztük. Gondoljatok bele, hogy Igor Fabricius 1991 óta 181 334 kg cuccot hozott fel ide. A második helyezett "csak" 35 267 kg-ot. Brutális teljesítmény, le a kalappal minden teherhordó előtt, attól függetlenül, hogy mennyit hoz fel és le! (Közben volt egy teóriám, hogy Igor valójában egy lánctalpas hószán elnevezése, de a Google képkeresés nem erősítette ezt meg.)

 

Itt 8-8 fős szobák voltak, így a crossfit edzéseken megszerzett "funkcionális gyorsaságunknak" és az előrelátásunknak köszönhetően az ablakoknál stoppoltuk az ágyakat. (Nem akartunk még egyszer úgy járni, mint Ausztriában, ahol a "pokoli szauna"  feliratot is ki lehetett volna már éjfél körül szögezni a bejárati ajtóra az elviselhetetlen meleg és a totál levegőtlenség miatt.) 

Rövid pakolás és pihi után újra beöltözhettünk és irány a Gyömbér, ami 2043 méteres magasságával az Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsának számít. A felfelé út nem volt könnyű az erős szél miatt, de a kilátás miatt nagyon megérte elindulni! Jó messzire el lehetett látni, a Magas-Tátra vonulatai kiválóan látszottak, de Magyarország és Lengyelország is megmutatta magát. Fent lőttünk néhány fotót, egy kiscsoportos képre is beálltunk pózolni, de úgy döntöttünk, hogy nem várunk meg mindenkit, mert lehet, hogy a jövő héten a magas-tatra.infón a felelőtlen kihűlt magyar turistákról olvashattatok volna egy színes kitekintő hírként.

Így, hogy mindenki előtt visszaértünk megpróbálkoztunk a zuhannyal. Az épületben egyébként hideg uralkodott, de szerencsére a víz forró volt. Nem akartam kizuhanyozni a vizet a többiek elől, ezért próbáltam gyors lenni, de szívem szerint még 20 percig minden gond nélkül elálldogáltam volna bent... 

A vacsoráig bő másfél óránk volt, de az alváson kívül sok mindent nem tudtunk csinálni, ezért 4 réteg ruhában lementünk a kajáldába. Ez azért volt trükkös, mert december végén elhatároztuk, hogy "száraz januárt" fogunk tartani (=nem iszunk egy korty alkoholt sem egy hónapig). Ezt egyébként egész könnyen tudjuk tartani, de egy szlovák menedékházban ez új szitu volt. Igazából nagyobb gond nélkül kibírtuk, hogy ne igyunk sört, vagy Tatrateát, de így mondjuk másfél liter Kofola került be a rendszerbe. 

A vacsi: a baconos-fokhagymás spagettit választottuk mind a ketten, plusz rendeltünk közösen egy adag gőzgombócot. Gondoltuk elég lesz kettőnknek. Aha... akkora adag tésztát hoztak ki, hogy Bea a negyedét ette meg kb. Nyilván megpróbáltam megenni az övét is, de egyszerűen nem bírtam. Igen és még volt a gombócból is, ami az előzetes hírekkel ellentétben összesen 3 db volt. Így várt még rám 2 gombóc is (nem voltak kicsik). Beán kívül senki sem hitt benne az asztalnál, hogy legyőzöm a szénhidrátokat, de ő már ismer 7 éve, ha kajáról van szó, nincs lehetetlen... brutál volt, de nyertem.  

A nagyobb szobák előnye, hogy bármennyire is koránra állítod be az ébresztődet, biztos lesz valaki, aki 50 perccel korábban ébred, hogy a maradék időben gyakorlatilag folyamatosan a táskáján húzogassa a cipzárakat, amit csak akkor hagy abba, amikor a magával hozott 12 kilónyi nejlonzacskót zörgeti. Szóval korán keltem ébredtem. Egyébként nincs ezzel semmi gond, mert számítottam rá, és egy ideje kifejlesztettem a kocsiban alvás képességét (már amikor nem én vezetek). 

Már a reggeli előtt sikeresen összepakoltunk, mivel a zuhanyzásról önkéntesen lemondtunk, mert a folyékony szappan is olyan hideg volt a mosdóban, hogy Roald Amudsen is azonnali hipotermiát kapott volna tőle.

Kaja után még egy kis szüttyögés, majd indulás. Ragyogó napsütés és a tegnapinál pár fokkal melegebb is volt. Újra fel a Gyömbér csúcsra. Mi elég rendesen megindultunk felfelé, aminek csak két hátránya volt: kimelegedtünk és a záró részt hosszabb ideig várhattuk. A szél is feltámadt a csúcson, ezért még egy kabátot fel kellett vennünk. Közös csúcsfotó, bandajelek, csúcscsoki. Mehetünk tovább a Chopok felé.

A Gyömbérről első ránézésre közelinek tűnik, de ahogy elindulsz, rájössz, hogy egy kicsit messzebb is van, illetve néhány fel-le is lesz, ami nyújtja a távot. A hangzatos nevű Demanovské Sedlo-n (magyarul Deményfalvi-nyereg, 1756 m) megálltunk pár percre, hogy bevárjuk a csapat második felét és nekivetkőzzünk az előttünk álló emelkedőnek. A kilátás menet közben is gyönyörű volt. Nem sokkal később elértünk a sífelvonóhoz. Igen, síszezon = tömeg. Gyorsan a csúcs felé vettük az irányt, hogy a maradék 20 m szintet legyűrjük. Ide szerencsére rajtunk kívül csak hárman akartak feljönni. A háznál elég sokáig pihentünk, mielőtt nekivágtunk volna a harmadik kétezresnek, a Deresnek (2004 m). 

Az egyik legnehezebb feladat a két nap során most jött el: a sícentrumon keresztül kellett jutni. Tiszta Walking Dead, csak sícuccban vannak. Nagy nehezen megtaláltuk az átjárót, és elindultunk a kijelölt ösvényen a csúcs felé. Egy ideig nem is volt gond, de aztán eltűnt a kitaposott út és egyre gyakrabban szakadtunk be a hóba. Komolyan mondom, hogy emiatt a három közül ez volt a legnehezebb. Fent sajnos a szegény jelzőoszlop ki volt már dőlve, de kétségkívül megcsináltuk. Csúcsfotók után pár méterrel lejjebb mentünk egy kiszögellés szélárnyékot nyújtó menedékébe.

Lefelé nem szerettünk volna a sípálya mentén menni, ezért néha toronyiránt, néha arra merőlegesen mentünk a parkoló felé, amíg nem jött szembe egy kajálda, ahol aztán egy bő órás szünetet tartottunk. Innen egyébként a parkoló már közel volt, negyven percet se kellett mennünk. 

Összességében egy nagyon jó kis túra volt, gyönyörű körpanorámákkal, ahol kifejezetten nagy szerencsénk volt az időjárással két napon keresztül! Ide tuti visszajövünk ;)