Szeszélyes hómacska, szétégett arcbőr, makacs túrabot - miért volt mégis fantasztikus Zakopane?

Aki olvasta már pár cikkünket, esetleg Instán követi a kalandjainkat, annak egyértelmű lehet, hogy nem vagyunk azok a városban andalgós típusok. Zakopane ugyan ott volt a tudatunk mélyén, mint megnézendő, de azok a kulacsszavak ("karácsonyi vásár", "hangulatos főutca", "lovasszán"), amelyek sok ember szívét megdobogtatják, minket nem igazán hoztak lázba. Ezért, amikor a WanderWell kiírta a "Lengyel-Tára legjavai" fantázianevet viselő túráját, azonnal lecsaptunk a lehetőségre. 4 nap túrázás, ráadásul a március 15-i hosszúhétvégén, és még Zakopanét is megcsodálhatjuk?! Uzsgyi! Akkor még nem sejtettük, hogy ami elromolhat, az el is romlik - az utunkat a sok-sok kellemes emlék mellett kisebb-nagyobb bosszantó momentumok is kísérték.

Két arcbőr rendel, jól átsütve!

Az ember jó esetben az első havas túrája alatt megjegyzi, hogy miért elengedhetetlen a napvédelem ilyenkor is. Vagy a saját, vagy más hibájából tanulva... Nem tudom, hogy amikor pakolás közben századszor is átfutott az agyamon, hogy rakjam be a naptejet, akkor miért ment ki belőle százegyedszerre is. Természetesen itthon hagytuk, és valami érthetetlen oknál fogva úgy gondoltuk, hogy jó lesz így is. Nem lett. Első nap "csak" egy bemelegítő túrát tettünk a Murowaniec menedékházig. 

Ragyogó napsütés volt, ami jó tett a kedvünknek, a kilátásnak... és cseppet sem tett jó az arcunknak. Mire este visszaértünk a szállásra, már érezhető volt a napsugarak hatása. Tanulság: teljesen mindegy, milyen idő van, tedd be azt a naptejet, az arcbőröd hálás lesz érte!

A hómacska is éppúgy karmol, mint a házi, sőt....

A bemelegítés után második nap egy combosabb túra elé néztünk, hiszen meg sem álltunk (oké, csak amíg kifújtuk magunkat) a Lengyel-Tátra főgerincéig és a Kopa Kondracka csúcsig (2005 m). Az utunk gyönyörű fenyves erdőn keresztül vezetett, majd pár km után kiértünk egy menedékházig. Itt megszakértettük az előttünk álló meredek emelkedőt, és nekiduráltuk magunkat. A csapat nagyon szépen felküzdötte magát! Innen már csak egy köpésre volt maga a csúcs.

A szokásos fotók és csúcs-csokik elfogyasztása után megkezdtük a leereszkedést. Közben a legendás Giewont mellett is elhaladtunk (a tábla szerint csupán 40 percre volt tőlünk!), de nem volt a program része - legközelebb találkozunk! Mendegéltünk lefelé, néhol bokáig, térdig süppedve a hóban, amikor káromkodás ütötte meg a fülem. Kérdőn fordultam hátra, ahol Csabi feldúlt arcával találkoztam. Ahogyan lefelé botladoztunk, valószínűleg a hómacskájával elrúgta a bakancsa orrát....az álmoskönyv szerint pedig nem jó jel, ha egy 4 napos túra második napján már lyukas a bakancsod.

Szegény ember vízzel főz ugye, abból a bizonyosból pedig igenis lehet várat építeni! Este kiszárítottuk a bakancsot, majd 3 réteg Leukoplast és két réteg kineziotape segítségével szebb volt, mint új korában! Lehet, hogy ki kellene tanulnom a cipész mesterséget?

Sajnos a hómacskával kapcsolatos problémáknak itt nem volt vége. Ugyancsak Csabi járt olyan szerencsétlenül, hogy elpattant benne egy láncszem, így utána két napon keresztül ütemes láncsörgések közepette tudott csak közlekedni, mint egy középkori angol vár kísértete. Öröm az ürömben, hogy a túra után a Decathlon csapata szó nélkül cserélte az eszközt, hiszen még jótállási időn belül történt az eset.

Hihetetlen, de a túra harmadik napján semmi extra nem történt, további veszteségek nélkül élvezhettük a Lengyel-Öt-tó völgyét.

Itt a gomb, hol a gomb?!

Utolsó nap a Sarnia Skala kilátópont és a Dziura-barlang volt a záróakkord. Induláskor még nem tudtam, hogy most én vagyok a soros, már ami a veszteségeket illeti. Nem szoktunk folyamatosan túrabottal közlekedni, de a nagyobb emelkedőkön igénybe vesszük a segítségét. Utolsó napra már kicsit fáradtak is voltunk a túrázás és az elfogysztott étel/ital mennyiség miatt, így a barlang felé közeledve kinyitottam a botomat. A kinyitás még ment is, de nem kísérte a szokásos kattanó hang, ami a bot rögzítését jelzi. Mi a manó, befagyott a rugós pöcök? Nyomkodtam nyomkodtam, hátha kiugrik... míg végül a gomb, megunva a törődést, úgy döntött, idő előtt nyugdíjba vonul, és se szó, se beszéd eltűnt a bot belsejében. Hál' Istennek, hogy ez nem második nap történt! A Sarnia Skala 1377 m-es magasságába még bot nélkül is sikeresen felküzdöttem magam!

Viccet félretéve, senkit ne tántorítson el ez a kis beszámoló! Zakopane és a környéke, a Tátra lengyel oldala csodálatos, melegen ajánljuk mindenkinek, legyen szó túrázásról, vagy könnyű kirándulásokról és városnézésről!