Ember tervez, Kazbek végez

Pár hónapja egy szlovákiai utunk során azt ecseteltem a csapatnak, hogy milyen jó lenne megtudni, hogy túrázás esetén hol vannak a határaim. Vajon hány kilométer, mennyi szint leküzdése után mondja azt a testem, hogy eddig, és ne tovább? Hiszen megesett már, hogy egy-egy nehezebb út során paklistól repült a hisztikártya, de mindig sikerült célba érnünk. Hát, erre mondják, hogy vigyázz, mit kívánsz!

Kezdjük az elejétől! 2021-ben életünk első igazi trekking túrájára Grúziában, a Kaukázus hegyei között került sor. Eme csodálatos sport iránti rajongásunk azóta csak tovább erősödött. A világon annyi gyönyörű hely, annyi szép ország, olyan sok magas hegy várja, hogy meglátogassuk, hogy akkor még nem is gondoltuk, hogy szinte napra pontosan egy év múlva újra a Kutaiszi reptéren találjuk magunkat, ahonnan a busz villámgyorsan Tbiliszibe „repít” minket.

Szombat reggelre tehát összeállt 5 főt számláló kis csapatunk. Egy izgalmas taxizást és pár óra zötykölődést követően Kazbegiben találtuk magunkat. Kazbegi egy nagyjából 1500 főt számláló falu az orosz-grúz határon, amelynek főutcáján békében osztozkodnak tehenek, kutyák és emberek. A központját egy étterem, a helyi Spar és a mászófelszerelés kölcsönzésre specializálódott boltok adják. A falutól nem messze, a fölé tornyosuló dombtetőre épült a Gergeti Szentháromság templom, amely komoly turisztikai vonzerővel bír.

Ezen kívül Kazbegi a kiindulópontja azoknak, akik hozzánk hasonlóan arra szánták rá magukat, hogy megmásszák az 5054 méter magas Kazbeket.

Tudtuk, hogy nem lesz könnyű...hiába álltunk már 5400 méter fölött Nepálban a Thorung La hágón, tisztában voltunk vele, hogy egy 5000 méter feletti csúcs megmászása összehasonlíthatatlanul nehezebb lesz, mint egy trekking túra. Ennek megfelelően a hágóvasak, jégcsákányok, beülők, sisakok és kötél kölcsönzésekor nem mertem megvenni a Kazbekes zoknit. Gondoltam azt ki kell érdemelni, ne igyunk előre a medve bőrére.

Vasárnap reggel nekivágtunk az útnak. A templomig a helyi útviszonyokhoz szokott Delica-val zötykölődtünk fel, onnantól viszont gyalog folytattuk az utunkat. Ekkor álltunk 2170 méteres magasságon. Minden felszerelésünket a hálózsáktól az ételen keresztül a korábban felsoroltakig magunk vittük.

Az első nap viszonylag könnyen ment: 5.5 km-en keresztül 3000 méterig emelkedtünk fel az Altihut menedékházig. Az Altihut nagyon igényes, lehet enni, inni, aludni – ha hajlandóak vagytok kifizetni kb. 40 000 forintot egy estéért. Mi ezt megspóroltuk, és sátrat bontottunk, majd gázfőzőn elkészítettük a vacsorát. Az volt a tervünk, hogy a csúcsmászásra szerda reggel fog sor kerülni. Ebben az esetben tudtunk volna még egy napot akklimatizálódni. A többiek abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy az előző hetet már a Kaukázusban töltötték, ahol ~3500 méterig emelkedtek. Sajnos mi Budapest mellől érkeztünk, ami a maga 102 méteres magasságával nem igazán hajtotta a malmunkra a vizet. :D Visszatérve a tervezésre: az időjárási oldalakat böngészve hamar kiderült, hogy szerdán esélyünk sem lesz, hiszen a hét közepére vihart jósoltak. Így inkább azt választottuk, hogy megpróbálunk hamarabb felérni.

Vasárnap egész este esett, de szerencsénkre a sátrunk jól állta a sarat (vizet). Az estémet egyedül egy, a sátorponyván keresztül oldalamnak nyomódó, szimatoló orr zavarta meg. Félálomban kicsit nyűgösen rákoppintottam. Másnap a gazdáját elnézve kicsit sajnáltam, hogy ilyen gonoszul elbántam vele. :)

Hétfő reggel egy gyors összepakolást és egy futábban elfogyasztott reggelit követően megcéloztuk a következő menedékházat, a ~3670 méteren lévő Meteo hut-ot. Út közben úgy éreztem magam, mint egy Indiana Jones filmben. Megáradt, jéghideg patakokon ugrottunk át, küzdöttünk a sárral, majd hágóvasat csatoltunk, jégcsákányt fogtunk a kezünkbe, és felküzdöttük magunkat a jeges lejtőn.

A Meteonál ketten ismét elővették a sátrakat, hárman pedig úgy döntöttünk, hogy a benti luxust választjuk. Amikor luxusról beszélek, akkor erre gondolok:

Normál esetben kettő éjszakát töltöttünk volna itt, kisebb túrákkal nap közben, hogy szokjuk a magasságot. Erre azonban nem volt lehetőségünk a várható viharos időjárás miatt. Így annyit tudtunk tenni, hogy délután felmentünk 3900 méterig és vissza. Gyors vacsora, a reggeli előkészítése, a másnapi cucc összepakolása. Ennyire futotta, majd uzsgyi az ágy, hiszen éjjel fél 2-kor már szólt is az ébresztőóra. Még magamhoz sem tértem, automatikusan lapátoltam befelé a zabkását. Öltözködés, fejlámpa, máris 2 óra, indulás.

A sötétben nem létezett semmi más a fejlámpám fénykörén kívül. A szél süvítésén át csak a saját lélegzetemet hallottam, és néha a sziklának koccanó túrabotok fémes csattogását. Nem beszélgettünk, mindenki elmerült a saját világában. A sziklás részeket jó párszor havas lejtők törték meg, majd a fehér szín egyre inkább kitöltött mindent. Még sötét volt, amikor elértük a gleccsert. Újra felcsatoltuk a hágóvasakat, ami a hidegben elgémberedő ujjainkkal nem volt egyszerű mutatvány. A hajnal első sugarai már 4000 méter fölött találtak minket.

A gleccsertől felfelé már összekötve kellett mennünk, hogy meg tudjuk fogni egymást, ha valaki kicsúszna vagy gleccserhasadékba esne (szerencsére erre nem került sor). Menet közben próbáltam falatozni a zsebemben lévő csokiból, de nagyon nem csúszott. Az ivásra is próbáltam figyelni, de küzdelmes volt minden korty. Amikor ráfordultunk az csúcsra, mintha lekapcsolták volna a villanyt. Vagyis, inkább mintha kikapcsolták volna körülöttünk a világot. A tejfehér ködön kívül semmi mást nem lehetett látni.

A szél egyre vadabbul cibált minket, a friss hóban kettőt léptünk fel, egyet csúsztunk vissza. A hőmérséklet -4 °C környéke volt, de a szél miatt a real feel -15 °C-ot mutatott (szerencsére ezt már csak lent tudtam meg). Pár méterenként meg kellett állnunk, hogy a GPS nyomvonalát követni tudjuk, mert az út nem látszódott. A kötél köldökzsinórként feszült közöttünk, ha az előtted lévő elindult, akkor neked is mozdulnod kellett, vagy visszahúztad. Végtelenül fárasztó volt. 4750 méteres magasságban jött el a pillanat, amikor az előttem lévő hátranézett, és én minden hiszti nélkül csak annyit bírtam kinyögni: „Meghalok”. Tudtam, hogy nekem itt a vége, fuss el véle. 300 méteres szintemelkedés Magyarországon könnyen leküzdhető, de 4700 méter fölött, ilyen időjárásban, ennyi étellel a gyomromban nekem teljesen esélytelennek tűnt. Az egyértelmű volt, hogy egyedül nem mehetek le, Csabi rögtön csatlakozott hozzám. Ezen kívül még egy túratársunk mondta azt, hogy ez már neki sem esik jól (gyanítom vigyázni is akart ránk :)), így hármasban elindultunk lefelé.

Továbbra is úgy éreztük magunkat, mintha egy hógömb belsejében küzdenénk. Néha feltűnt egy-egy szembejövő csapat, de a nyomaikat pár perc után elfújta a szél. Egy 10 fős orosz társaság  csapását viszont egészen sokáig tudtuk követni! Én még kis zászlókat is tettek ki jelölésképpen! Egy zászló....még egy.....ezek felfelé mintha nem lettek volna itt. B@ssza meg...rossz az irány! Mint kiderült, a Kazbeket két oldalról is meg lehet közelíteni és mivel éppen a határon fekszik, az egyik Grúzia, a másik Oroszország felé visz. Találjátok ki, hogy mi melyiken indultunk el!

Remek, akkor irány vissza. De merre van a vissza? Köd, mindenhol csak köd...várjuk meg, amíg felszáll... de akkor megfagyunk... És mikor az ember legszívesebben leülne sírni, éppen akkor ezt nem teheti meg. Micsoda igazságtalanság. Szerencsére felkészületlenül nem indulunk neki a hegynek. Legalábbis Csabi biztosan nem. Hamar előkerült az letöltött térkép, amivel egy nem éppen rövid huzavona után visszataláltunk az útra. Lefelé bezzeg már felszállt a köd!

Hogy megváltozott a táj pár óra alatt! A hófoltok már most kisebbek voltak, a gleccserhasadékok pedig nőttön-nőttek. Sokan jöttek velünk szembe, mindenkivel beszéltünk pár mondatot. Sikerült? Mi van most fent? Megpróbáljátok még? Sorjáztak a kérdések. Nem csoda, van, aki már több, mint egy hete dekkolt a Meteo hut-ban, bízva egy szerencsés napban, amikor összeállnak a csillagok, és felállhatnak a csúcsra.

Mondanám, hogy a Meteo-ban csaptunk egy óriási zabálást, de nem állt úgy a gyomrunk. Két dolgot kívántam: jöjjön valami sós és egy kóla! Még fel sem ocsúdtunk, máris megérkezett a két másik társunk! Sikerült! Feljutottak a csúcsra! Igaz, a kilátásban nem gyönyörködhettek, de örömmel töltött el minket, hogy nem hiába jöttünk el ilyen messzire. Ők ketten a pihenés mellett döntöttek, mi pedig az ereszkedésre szavaztunk, hiszen közeledett a vihar, plusz így az öt adagnyi bérelt cuccot is időben vissza tudtuk vinni. Eredeti terv szerint 3000 méterig mentünk volna le, de annyira korán volt még mindig mikor az Altihuthoz értünk (du. 3 óra), hogy egy tál leves után felszívtuk magunkat. Irány a falu! Forró zuhany, habzsi-dőzsi, ágy, kell ennél több?

Nézzük hát a napot számokban: 1147 méter emelkedés, 2550 méter ereszkedés, 1 eltévedés, 1 sikertelen csúcsmászás és 1 életre szóló élmény. Ennyi izgalom után a vacsora és az esti vodkázás a szállásunkon megismert orosz házaspárral igazán jól esett.

És az örök kérdés: szomorú vagy, hogy nem sikerült? Persze, ki örülne annak, ha valami nem jön össze? De: minden csúcsnál többet ér a saját egészségünk és a saját, valamint a túratársaink biztonsága! Nem jött össze a csúcs, nem lett Kazbekes zoknim. És? Nem utáltam meg a túrázást, nem sérültem meg, így bármikor újra nekivághatok ennek, vagy sok másik csúcsnak. 

Ha érdekel Titeket a többi kalandunk, vagy csak szerettek szép képeket nézegetni, kövessétek figyelemmel az Insta oldalunkat!